Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen jeles közönség elé hívtak meg beszédet tartani. Az Európai Bizottság épp most tett közzé egy vitaanyagot az Európai Monetáris Unió jövőjéről. Nagy örömmel nézek az ennek nyomán kialakuló vita elébe. Szeretnék csatlakozni az előttem szólóhoz, amennyiben észrevételeimet jó barátom, Tommaso Padoa Schioppa emlékének ajánlom. Tommaso neve keserédes emlékeket idéz föl bennem. Nyugdíjas volt már, amikor közeli munkatársak lettünk. Együtt fáradoztunk az Európai Unió megmentésén egy olyan időszakban, amikor kevesen tudták még, hogy az unió egzisztenciális válság felé halad. Számomra nyilvánvaló, hogy halálra dolgozta magát. Örülök, hogy ebből az alkalomból felidézhetem az emlékét.

Mielőtt rátérnék beszédem tárgyára, szeretném elmondani, hogy ki vagyok, és mit képviselek. 86 éves magyar zsidó vagyok, aki a II. világháború után lett amerikai állampolgár. Nagyon fiatalon megtanultam, mennyire fontos a politikai rendszer, amelyben élünk. Életem meghatározó élménye Magyarország náci megszállása volt 1944-ben. Valószínűleg meghaltam volna, ha apám nem ismeri fel a helyzet súlyosságát. Hamis papírokat szerzett a családja és sok más zsidó számára; az ő segítségével a legtöbben életben maradtunk.

1947-ben a kommunista uralom alá került Magyarországról Angliába szöktem. A London School of Economics hallgatójaként az osztrák filozófus, Karl Popper befolyása alá kerültem, és kidolgoztam a gyarlóság és a reflexivitás kettős pillérére épült saját elvi rendszeremet.

Kétféle politikai rendszert különböztettem meg: az egyikben az emberek megválasztják a vezetőiket, akik a sajátjuk helyett a nép érdekeit kellene, hogy szolgálják, a másikban pedig az uralmon lévők úgy manipulálják az embereket, hogy azok az uralmon lévők érdekeit szolgálják. Popper hatására az első fajta társadalmat nyitottnak, a másodikat pedig zártnak neveztem el. George Orwell idejében a zárt társadalmat leginkább parancsuralmi államként lehetett jellemezni, ma viszont maffiaállamnak nevezhető, amely fenntartja ugyan a demokrácia látszatát, de a vezetők uralmuk alatt tartják a médiát, az igazságszolgáltatást és a befolyás további eszközeit annak érdekében, hogy meggazdagodjanak és megőrizzék hatalmukat.

Ez a besorolás túlságosan egyszerű. Ennek ellenére a kétfajta rendszer megkülönböztetését szemléletesnek érzem. Aktívan támogatom a nyílt társadalmakat, és ellenzem a totalitárius államokat és a maffiaállamokat.

***

Ma azt szeretném elmondani, hogy miben működnék együtt Tommaso Padoa Schioppával, ha még élne.

Az Európai Unió megmentésén fáradoznánk annak érdekében, hogy radikálisan megújítsuk. Az első célkitűzésnek, Európa megmentésének, elsőbbséget kell élveznie, mert Európa léte van veszélyben. De nem feledkezhetünk meg a második célkitűzésről sem.

Azt szeretnénk, ha a megújítás eredményeképpen az Európai Unió korábbi támogatottsága is újraéledne. Ezt úgy tudnánk elérni, hogy áttekintenénk a múltat, és megmagyaráznánk, hol történt hiba, és hogy lehetne azt helyrehozni. Erről szeretnék ma beszélni.

***

Kezdjük a múlttal. A II. világháború után a Marshall-terv segítségével Nyugat-Európát újjáépítették, de az még mindig a Szovjetunió fenyegetése alatt állt, amely elfoglalta a kontinens keleti részét. A Jean Monnet köré csoportosuló vizionáriusok egy csoportja a nyugati részt egy olyan szervezetbe kívánta foglalni, amelynek tagjai sohasem háborúznának egymással. A vizionáriusok által követett gyakorlatot Karl Popper a társadalom lépésenkénti javításának nevezte. Csupán korlátozott, de elérhető célokat tűztek ki, kirajzoltak egy idővonalat, és megszerezték a társadalom támogatását, tudván, hogy minden egyes megtett lépés után további lépést kell majd tenni előre. Nemzedékünk európai elitje lelkesen reagált. Én a magam részéről az Európai Uniót a nyílt társadalom megtestesülésének tekintettem.

Minden rendben ment az 1992-ben aláírt maastrichti szerződésig. A szerződés megalkotói tudták, hogy az még nem teljes: létrehozott ugyan egy központi bankot, de nem hozott létre közös kincstárat. Okkal hitték azonban, hogy szükség esetén megnyilvánul majd a kellő politikai akarat, és meg lehet tenni a következő lépést előre.

De sajnos nem ez történt. Két dolog jött közbe: a szovjet birodalom összeomlása és Németország újraegyesítése, amelyek olyan szorosan összefüggtek egymással, hogy egy eseménynek számítanak. Ezt követte a második esemény, a 2008-as válság.

Hadd kezdjem a szovjet összeomlással és a német újraegyesítéssel. Kohl kancellár felismerte, hogy Németország újraegyesítése csak egy egységesebb Európában lehetséges. Előrelátó vezetése alatt Németország lett az európai integráció fő mozgatórugója. Németország mindig hajlandó volt egy kicsit többel hozzájárulni az ügyhöz azért, hogy minden alku mindkét fél számára előnyös legyen. Mitterrand elnök szerette volna Németországot szorosabban Európához kötni anélkül, hogy túl sokat adna fel a nemzete szuverenitásából. Ez a Franciaország és Németország közötti alku képezte a maastrichti szerződés alapját.

Ezt követte az alkotmányszerződés tervezete, amely a szuverenitást központi intézményekre, nevezetesen az Európai Parlamentre és az Európai Bizottságra kívánta átruházni, de 2005-ben a Franciaországban és Hollandiában tartott népszavazások ezt elutasították. A 2008-as gazdasági világválság nyomán bekövetkezett euróválság során a tényleges politikai hatalom az Európa Tanácsra szállt, amelyben az államfőknek sikerült idejében meghozni a sürgető döntéseket. Ez a formális és tényleges hatalom közötti eltérés áll az általam „Az Európai Unió tragédiájának” nevezett jelenség középpontjában.

A 2008-as világválság az Egyesült Államokból indult, de az európai bankrendszert sokkal súlyosabban érintette. 2008 után az újraegyesült Németországnak nem volt többé politikai indíttatása, és nem érezte magát elég gazdagnak sem ahhoz, hogy továbbra is ő legyen az integráció motorja.

A Lehman Brothers összeomlását követően az európai pénzügyminiszterek kijelentették, hogy a pénzügyi rendszer szempontjából alapvetően fontos pénzintézetek közül egyet sem hagyhatnak tönkremenni, Merkel kancellár viszont ragaszkodott ahhoz, hogy minden ország vállaljon felelősséget a saját bankjaiért. Ez a lépése azt mutatja, hogy helyesen értelmezte a német közhangulatot. Ez volt a fordulópont az integráció és a széthullás között.

***

Az Európai Unió most egzisztenciális válságban van. A nemzedékemhez tartozó európaiak legnagyobb része támogatta a további integrációt. Az ezt követő nemzedékek az EU-t egyre inkább ellenségnek tekintik, amely megfosztja őket egy biztonságos és ígéretes jövőtől. Sokan kételkednek abban, hogy az Európai Unió képes-e megbirkózni a sok felhalmozott problémával. Ezt az érzést még csak erősíti olyan Európa-ellenes, idegengyűlölő pártok felemelkedése, amelyek az Európai Unió alapjául szolgáló értékeknek gyökeresen ellentmondó értékeket vallanak.

Az EU-t kívülről ellenséges hatalmak fenyegetik: Putyin Oroszországa, Erdogan Törökországa, al-Sziszi Egyiptomja és az az Amerika, amelyet Donald Trump szeretne létrehozni, de nem tud.

De van belső fenyegetés is. Az Európai Unió a 2008-as pénzügyi válság óta elavult egyezmények talaján áll. Ezek az egyezmények a fennálló körülmények között egyre kevésbé mérvadóak. Még a közös valuta fenntarthatóságát szolgáló legegyszerűbb változások végrehajtásához is olyan kormányközi együttműködésre lenne szükség, amely ezeken a szerződéseken kívül valósul meg. És ahogy az európai intézmények működése egyre bonyolultabbá vált, úgy vált végül maga az EU is részben működésképtelenné.

Az eurózóna például most már gyökeres ellentéte az eredetileg tervezettnek. Az Európai Unió olyan, hasonló értékeket valló államok önkéntes szövetségének indult, amelyek hajlandók szuverenitásuk egy részét feladni a közös eredményekért. A 2008-as pénzügyi válság után viszont az eurózóna úgy alakult át, hogy a hitelező államok diktálhatták a feltételeket az adósoknak, akik képtelenek voltak azoknak megfelelni. A megszorítások erőltetésével a hitelező országok gyakorlatilag ellehetetlenítették az adósokat, akik nem voltak képesek gondjaikat kinőni. A végére nem maradt sem önkéntesség, sem egyenlőség.

***

Ha az Európai Unió így folytatja, kevés esély van a fejlődésre. Ezért kell az Európai Uniót radikálisan újjáépíteni. Az a felülről szervező elv, amellyel Jean Monnet elindította az integráció folyamatát, igen sokáig kitartott, de elvesztette lendületét. Most olyan közös erőfeszítésre van szükségünk, amely ötvözi az európai intézmények felülről lefelé irányuló megközelítését a választók bevonásához szükséges, alulról felfelé irányuló kezdeményezésekkel.

A Brexit rendkívül káros folyamat lesz, mindkét fél számára az. A kár legnagyobb része most érezhető, amikor az Európai Unió egzisztenciális válságban van ugyan, de figyelmét elvonják az Egyesült Királyságtól való elszakadással járó tárgyalások.

Az Európai Uniónak le kell küzdenie a kísértést, hogy megbüntesse Nagy-Britanniát, és konstruktív szellemben kell megközelítenie a tárgyalásokat. Úgy kell kezelnie a Brexitet, mintha az katalizátor lenne a messzemenő reformok bevezetésére. A válás hosszú folyamat lesz, akár öt évig is eltarthat. Öt év egy örökkévalóság a politikában, különösen ilyen forradalmi időkben. Ez alatt az idő alatt az Európai Unió olyan szervezetté alakulhatna át, amelyhez más országok, mint például Nagy-Britannia, szívesen csatlakoznának. Ha ez megtörténne, a két fél esetleg visszatalálhatna egymáshoz még a válás befejezése előtt. Ez csodálatos eredmény lenne, amelyre érdemes törekedni. Ez most gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik, de valójában nagyon is elérhető. Nagy-Britannia parlamentáris demokrácia. Öt éven belül újabb általános választásokat kell tartania, és a következő parlament megszavazhatja, hogy újraegyesüljön Európával.

Egy ilyen Európa két szempontból különbözne a jelenlegi megállapodásoktól. Először is egyértelműen különbséget tenne az Európai Unió és az euróövezet között. Másrészt tudatosítaná, hogy az eurónak sok megoldatlan problémája van, és nem szabad megengedni, hogy ezek tönkretegyék az Európai Uniót.

Az euróövezetet olyan elavult szerződések szabályozzák, amelyek kimondják, hogy minden tagállamnak kötelező bevezetni az eurót, amennyiben és amint megfelel a feltételeknek. Ez ahhoz az abszurd helyzethez vezetett, hogy például Svédország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság világossá tette ugyan, hogy nem szándékozik csatlakozni az euróhoz, ennek ellenére ők is „pre-in” státuszban vannak

***

A hatás nem pusztán a felszínen érezhető. Az EU-t olyan szervezetté alakította át, amelyben az eurózóna a belső mag, a többi tag pedig alacsonyabb rendű. Az a rejtett feltételezés van ennek a hátterében, hogy bár a különböző tagállamok különböző sebességgel haladnak, mind azonos cél felé tartanak. Ezen a feltételezésen alapul az „egyre szorosabb unió” követelése, amelyet számos ország kifejezetten elutasított.

Ezt a követelést el kell vetni. A „többsebességes” Európa helyett egy olyan „többpályás” Európára kellene törekednünk, amely szélesebb választékot kínál a tagállamok számára. Ennek jelentős pozitív hatása lenne.

Jelenleg az együttműködéssel kapcsolatos attitűdök negatívak: a tagállamok inkább erősíteni kívánják szuverenitásukat, mintsem még többet feladni belőle. De ha az együttműködés pozitív eredményeket hozna, az attitűdök javulhatnának, és néhány olyan cél, amelynek elérésére jelenleg az önkéntes csoportosulások a legalkalmasabbak, egyetemes részvételre késztethet. Három olyan problémás terület van, amelyeken jelentős előrelépésre van szükség. Az első a menekültügyi válság; a második a területi szétesés, amelynek példája a Brexit; a harmadik pedig a gazdasági növekedési politika hiánya.

Realistán kell felmérnünk a helyzetet. Mindhárom területen nagyon alacsony szintről indulunk, és a menekültügyi válság terén a helyzet egyre súlyosbodik. Európának még ma sincs egységes bevándorláspolitikája. Minden ország a saját vélt érdekei alapján cselekszik, sokszor más tagállamok érdekeivel szemben. Merkel kancellárnak igaza volt: a menekültügyi válság képes arra, hogy szétverje az Európai Uniót. De feladni nem szabad. Ha jelentős haladást tudnánk elérni a menekültügyi válság enyhítésében, akkor a lendület pozitív irányba változna.

***

Én mélyen hiszek a lendületben. Az elméletemben reflexivitásnak nevezem. És látom egy olyan lendület kialakulását, amely jobb irányba fordíthatja az Európai Uniót. Ehhez a felülről lefelé és az alulról felfelé szerveződő elemek kombinációja szükséges, és én látok fejlődést mindkét irányban.

A felülről lefelé irányuló politikai folyamatot illetően erősen szurkoltam a holland választások alatt, amelyben Geert Wilders, a nacionalista jelölt az első helyről visszaesett a másodikra. Sokkal nyugodtabb vagyok viszont a francia választások kimenetele után, amelyben lehetetlennek tartott teljesítményével a sok közül az egyetlen Európa-párti jelölt lett Franciaország elnöke. Sokkal optimistább vagyok most a német választások kimenetelét tekintve, amelyben többféle Európa-párti koalíció is elképzelhető, különösen, ha az Európa-ellenes és idegengyűlölő Alternative für Deutschland virtuális összeomlása tovább folytatódik. A növekvő lendület elég erős lehet ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni a legnagyobb veszéllyel: az Olaszországot fenyegető pénzügyi és menekültválsággal.

Számos spontán alulról szerveződő kezdeményezést is látok, amelyeket főleg az ifjúság támogat. Ilyen a „Pulse of Europe” mozgalom, amely novemberben indult Frankfurtból, és mára 120 városba ért el a kontinensen; a „Best for Britain” mozgalom az Egyesült Királyságban; és ilyenek azok az ellenállási mozgalmak, amelyek a lengyel Jog és Igazságosság párt, valamint a magyar Fidesz ellenében szerveződnek.

***

A magyar ellenállás valószínűleg éppúgy meglepte Orbán Viktor miniszterelnököt, mint engem. Orbán azon van, hogy politikáját a velem folytatott személyes konfliktussal magyarázza, és lankadatlan propagandahadjáratot folytat ellenem. Saját magát a magyar szuverenitás védelmezőjének állítja be, engem pedig spekulánsnak, aki valami homályos, ám gonosz összeesküvés keretében azon fáradozom, hogy Európát — és ezen belül magyar hazámat — illegális bevándorlókkal árasszam el.

Ez épp az ellenkezője a valódi énemnek. Büszke vagyok az általam alapított Közép-európai Egyetemre, amely 26 év után a világ legjobb 50 egyeteme között szerepel számos társadalomtudományi képzés terén. Az egyetemnek juttatott jelentős alapítvánnyal lehetővé tettem, hogy a CEU megvédhesse tanszabadságát minden beavatkozástól akár a magyar kormány, akár maga az alapító részéről.

Keményen ellenálltam Orbán azon törekvéseinek, hogy ideológiai különbségeinket személyi ellenségeskedéssé alakítsa át — és ebben sikerrel jártam.

***

Milyen tanulságokat vontam le ebből? Az egyik az, hogy a nyílt társadalmak védelmében nem elég a jogállamiságra támaszkodni: ki is kell állni azért, amiben hiszünk. Az általam alapított egyetem és az alapítványom által támogatott szervezetek ezt teszik. A létük a tét. De biztos vagyok abban, hogy a tanszabadságért és a társulási szabadságért folytatott elszánt küzdelmük végül mozgásba hozza majd Európa igazságszolgáltatásának lassan őrlő malmait. Másrészt megtanultam, hogy a demokráciát nem lehet kívülről ráerőltetni egy népre, hanem azt a népnek magának kell kivívnia és megvédenie. Csodálom a magyarok bátorságát, amivel szembeszállnak az Orbán rezsim maffiaállamának szemfényvesztésével és korrupciójával. És reményt ad az európai intézmények energikus válasza a Lengyelországból és Magyarországról érkező kihívásokra. Nagyon ígéretesnek tartom Németország azon javaslatát, hogy a Kohéziós Alapokat végrehajtási célokra használják fel. Az Európai Unió újjáélesztésének gondolata szemmel láthatóan egyre nagyobb teret nyer, de magától nem fog megtörténni. Azoknak, akiket érdekel Európa sorsa, aktív részt kell vállalniuk ebben a folyamatban.

Végezetül óvatossága szeretnék inteni. Az Európai Unió nehézkes, lassan halad előre, és gyakran teljes egyetértésre van szüksége a szabályainak érvényesítéséhez. Ezt nehéz úgy elérni, hogy két ország — Lengyelország és Magyarország — összejátszik ellene. Az EU-nak új szabályokra van szüksége ahhoz, hogy megőrizhesse az értékeit. Ez megvalósítható cél. Ugyanakkor szükség lesz az európai intézmények határozott fellépésére és a civil társadalom aktív részvételére is. Vállaljunk benne szerepet!